5 új amerikai sorozat 2011-ből

Pár éve tudjuk már jól: tévézni nem bűn! Sőt, erény. De ez van olyankor, ha a kreatív energiák a moziból a televízióba költöznek. Idén is találkozhattunk jó pár kedves ismerőssel a tévé képernyőjén (egyedül a Mad Men pihent egy évet), miközben új kedvenceink is lettek. Utóbbiak közül mutatjuk be nektek, a teljesség igénye nélkül, a folyamatos figyelemre szerintünk legérdemesebbeket.

Game of Thrones

A legzajosabb sikert a már könyv alakban pár éve (nálunk is) hódító útjára indult Trónok harca aratta. A sok-sok szálat és szereplőt felvonultató, alternatív középkorban játszódó fantasy a tavaszunkat aranyozta be, és nem lesz ez másként idén sem. Persze amit olyan hatalmas méretű rajongás övez, mint a Trónok harcát, annak kemény kritikusai is akadnak. Ők azt hányták az alkotók szemére, hogy a karaktereken kívül a sztorival nem sokat törődtek. Ez így, ebben a formában persze nem igaz, hisz azért – annak ellenére, hogy volt 2-3 szinte felesleges rész – görgött a sztori rendesen, elég csak a 9. részre gondolnunk. Mi nagyon várjuk a kardozós-cselszövős fantasy második évadát.
http://www.hbo.com/game-of-thrones

Homeland

Az év meglepetése. Sőt, ha összesítjük a különböző szaklapok és fórumok véleményeit, akkor a Damian Lewis és Claire Danes főszereplésével készült 12 részes összeesküvés-elméletes politikai thriller az év legjobb sorozata címet is simán viszi. Az őszi idényben futó Homeland szinte rögvest az első rész után megkapta a második évados berendelést, úgyhogy Brody őrmester (a mindig remek Lewis) és Mathison ügynök (a meglepően komoly színészi kvalitásokat megvillantó Danes) fordulatosnál is fordulatosabb, a feszültnél is feszültebb, valamint a paranoiásnál is paranoiásabb sztoriját idén már a kedves ismerősök között üdvözölhetjük.
http://www.sho.com/site/homeland/home.sho

The Killing

Bár azt nem gondolom, hogy az amerikai televíziózás rá lenne szorulva a hozott anyagra, de olykor mégiscsak előfordul, mint esetünkben. Persze, ha a végeredmény olyanra kerekedik, mint a Killing esetében (az eredeti sorozat dán, és jelenleg a negyedik évadánál tart), nekem nincs is a dolog ellen kifogásom. Mint az a 13 részes sorozat címéből is kiderül a sötét hangulatú krimiszéria egy gyilkosság, a tinédzser Rosie Larssen gyilkosa utáni nyomozás története. A feszült, borongós hangulatú, illetve rengeteg friss arcot felvonultató Killing Seattle-ben játszódik, ahol folyton esik az eső és mindenki depressziós. Tavasszal érkezik a második évad, amiből reméljük, kiderül, hogy mi is az pontosan, ami az első végén kiderült.
http://www.amctv.com/shows/the-killing

American Horror Story

A horrorsorozat ritka, mint a fehér holló, de azért időnként akad egy-egy. 2011-ben egy olyan akadt ráadásul, aminél jobbat nem is nagyon tudunk mondani, pedig a sztori nem túl eredeti: család új házba költözik, ami tele van szellemekkel. A Glee című musical sitcommal befutott Ryan Murphy az előadásmódra, a fordulatokra és a remek színészgárdára (Dylan McDermott, Taissa Farmiga, Jessica Lange, Zachary Quinto többek között) építette a 12 részt, mely a végén le is zárul, hogy az idén október legvégén induló második évadban egy teljesen új történet vegye kezdetét, természetesen új szereplőkkel. A míves borzongás kedvelői számára kihagyhatatlan.
http://www.fxnetworks.com/shows/originals/ahs/

Hell on Wheels

Mind közül ez a sorozat a legfrissebb, olyannyira, hogy még le sem zárult – bár már csupán 2 rész van hátra a 10-ből és így az első évadból is. Műfaját tekintve western, ami éppoly ritka a tévében, mint a horror, legutóbb 2004 ás 2006 között futott a kiváló Deadwood. De az már a múlt, a Hell on Wheels pedig a jelen.

A közvetlenül az amerikai polgárháború után, 1865-ben induló sorozat központi alakja, Cullen Bohannon, aki egyfelől részt vesz az első transzkontinentális vasút kiépítésében, másfelől felesége gyilkosait keresi, hogy bosszút álljon rajtuk. Aki szereti a kort és a western műfaját, nem fog csalódni:
a nagyívű, roppant izgalmas és fordulatos Hell on Wheels 2-3 rész után a közönség stabil kedvencévé vált. Lesz természetesen második évad is, ami egy nappal karácsony előtt kezdődik majd.
http://www.amctv.com/shows/hell-on-wheels
http://www.youtube.com/watch?v=HVgh0AhN-g8

Még több cikk:

1. Antiszoci szuperhősök: Misfits
2. Szellemek a szalagon
3. Üdv, Robi

Havasi Gábor neve elsősorban a hazai reklámszakmában cseng jól, pedig igen kitűnő fotós is. Nekünk nagyon bejönnek a képei, úgyhogy most nektek is bemutatjuk.

Mióta foglalkozol fotózással?
Egészen korán elkezdett érdekelni. Általános iskolában tagja voltam a fotószakkörnek, ahol minden technikai dologgal megismerkedtem, köztük a hívással és a nagyítással is. Azóta vagyok fertőzött. A szakdolgozatomat is fotós témából írtam, de akkor még azért nem vettem ennyire komolyan, mint most, nem is emlékszem már a témára.
Komolyabban 6 évvel ezelőtt kezdtem el fotózni, amikor megvettem a Contax G2 35 mm-es gépemet, három fix Zeiss objektívvel. Akkor már elindult a digitális “forradalom”, de ennek én nem akartam része lenni. Most sem vonz.

Mi a bajod a digitális fotózással?
A hagyományos fotózással egy csomó kritériumot állítok fel magamnak. Ilyen például az, hogy már a gép keresőjében komponálok. Semmit, vagy csak nagyon kicsit vágok le a képekből utólag. Vagy ott van “a kattintás felelőssége”: sokkal inkább megválasztom, mire lövöm el a kockát, mint ahogy azt egy digitális géppel tenném. Ezek a módszerek sokat segítenek nekem, mert egy természetes szelekció alakul ki már a folyamat elején.
Egyébként pedig a technológia folyamatosan fejlődik. Szerintem a jó fotóst nem az határozza meg, hogy digitális vagy hagyományos gépet használ.

Miért fotózol, mit jelent neked?
A fotózás nagyon fontos része az életemnek. Feltölt, kiegészít. Szeretek vadászni a gépemmel, bekeretezni vele azt, amit talán rajtam kívül senki nem látott még, majd ezt másoknak is megmutatni. Hihetetlen izgalom várni egy képre, akár fél órán át. Szeretem azt a kihívást, hogy mindig, mindenhol találjak képet. Vonz a sötétkamra csendje is, ahol olyan nyugalom van, mint egy templomban. Szeretek filmre fotózni, mert elképesztő tónusai vannak, gyönyörűek a szemcséi, és szeretem a hívás után felfedezni a tekercseket, vajon készült-e különleges kép. Ez a fajta felfedezés egyébként a digitális fotózással eltűnt.

Mi volt a legizgalmasabb eset, amikor egy képre vártál?
Párizsban történt, egy kávézóban. A kép előterében két, egymással beszélgető idős ember volt, a háttérben pedig egy nő sziluettje látszott. Mindhárman egy nagy ablak különböző részeiben ültek. Azonnal elővettem a gépemet, de a jobb kompozícióhoz optikát kellett cserélnem. A bajonettzár azonban nem akart bekattanni, és attól a tudattól, hogy bármelyikük bármikor felállhat, és elmehet a helyéről, ideges lettem, ezért még kevésbé sikerült a művelet. Néhány percig próbálkoztam, mire végre a helyére került a zár, és fotózhattam. Szerencsém volt, megvártak. Sőt, a bácsitól még egy fontos gesztust is kaptam pár perc extra türelemért. Az a néhány perc egy örökkévalóságnak tűnt.

Több sorozatod is van. Melyikre vagy a legbüszkébb? Vannak kedvenc, visszatérő témáid?
Voltak próbálkozásaim, hogy mi alapján tudnám összerendezni a képeimet. Az egyik ilyen például az volt, amikor az utazásaim szerint csoportosítottam. Később rájöttem, hogy nem az a fontos, hol készültek a képek, hanem, hogy ki az, aki készítette őket. Innen már egyszerű volt felismernem azt, hogy az elmúlt hat évben rengeteg hasonló hangulatú, kompozíciójú, érzésű kép készült.

Így született meg az Extended Coincidence című sorozat. Olyan képpárokat rendeztem össze, melyek ugyan különböző helyszíneken készültek, de mégis van bennük valami közös. Később már tudatosan fotóztam meglévő képekhez párokat.

A másik sorozatom az All Around My Life. Ezek a képek nagyon közel állnak hozzám, személyesebbek, ahogy azt a címmel is igyekeztem kifejezni.

Főként fekete-fehérben fotózol. Miért?
Egyszerűen beleszerettem a fekete-fehérbe. Talán azért, mert a képeim is inkább amolyan „klasszikus” hangulatú képek, és mert nagyon másképp kell látni hozzá a világot. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a színes. Érdekel, és igaz még csak fejben, de már készülök is rá. Több információt hordoz, amit meg kell szokni és tudatosan használni, felhasználni – főleg, ha valaki, mint én is, sokat fotózik fekete-fehérben. Ebben a műfajban Martin Parr a példaképem.

És rajta kívül kik még a kedvenceid? Egyáltalán kik hatottak rád?
Akik folyamatosan inspirálnak: André Kertész, Henri Cartier-Bresson, Brassai (Halász Gyula) és Robert Doisneau. A kortársak közül pedig – Parr mellett – kedvelem Gregory Crewdson, Annie Leibovitz és Sebastiao Salgado fotóit. Persze a teljesség igénye nélkül.

Ha tetszettek a cikk mellé pakolt fotók, a linkre kattintva nézegethetsz még, érdemes:
http://www.behance.net/havasi

Még több cikk:

1. Futáááás!
2. Ujj úrfi kalandos élete
3. Erwin Olaf fotós

Mit tegyünk, ha tönkrement a gördeszkánk? Semmiképpen ne dobjuk ki. Inkább nézzük meg az alábbi videót, lessük el a technikát, és mi is készítsünk az elhasználódott nagyvárosi közlekedési eszközünkből napszemüveget. (A videó egy hosszabb deszkázós jelenettel nyit, a lényeg nagyjából a közepétől látható.)

Még több cikk:

1. Nagyvárosi ambient
2. A szemét legnagyobb ellensége
3. iPad videójáték

Interjú Dudich Ákossal a Pótolhatatlan Halhatatlanság! – a Vágtázó Halottkémek életereje című könyv szerzőjével.

Hogyan jött az ötlet, hogy könyvet írj a VHK-ról?
A dolog úgy jött, hogy zenei újságíróként több könyvkiadóval is kapcsolatban állok, küldik a könnyűzenei témájú munkákat, hogy recenziót írjak róluk. Közéjük tartozik a Silenos is, pontosabban a mögötte álló Horváth testvérpár, akik egy szép napon felhívtak, hogy véleményem szerint melyik magyar zenekarról lenne érdemes könyvet kiadni – úgy, hogy azt én meg is írnám. Miután túltettem magamat az első meglepetésen, rávágtam, hogy ha valaki, hát a VHK megérdemelne egy könyvet.
Egy feltételt szabtam: csak akkor írom meg a könyvet, ha a zenekar is benne van, hiszen az ő aktív részvételük nélkül nem lenne értelme belekezdeni. Az elképzelés az volt, hogy a saját folyószövegeimre reagálnak majd a tagok, aztán ahogy haladtunk előre, folyamatosan újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, végül ott feküdt előttem egy interjúkötet, amit egyáltalán nem bántam, mert kik tudnák jobban megfogalmazni a VHK esszenciáját, mint maguk a teremtő tagok.
A folyószöveges részek azok, amelyek a saját fejemből pattantak ki, ezek a külső megfigyelő, a rajongó és a zenekritikus élményei. Ezeket általában nagyon magamba fordulva írtam, próbáltam mindennek lenyúlni a gyökeréig, és később sokszor magam is meglepődtem, hogy miket vetettem papírra – mondjuk, ehhez hozzátartozik, hogy az írás során sokszor folyamodtam olyan rendhagyó módszerekhez, mint a koplalás vagy az alvásmegvonás. És persze a lejátszóban kizárólag VHK-lemezek váltogatták egymást – a zene volt a táplálékom.

Ha röviden, mondjuk két mondatban kéne meghatározni a VHK lényegét, akkor mi lenne az egzakt két mondat?
A VHK egyedi, zseniális, elementáris és utánozhatatlan. Aki egyszer járt VHK-koncerten, többé már nem ugyanaz az ember.

Mikor és milyen körülmények között kerültél kapcsolatba a VHK-val?
1987 és 1991 között Párizsban éltem, és ezt az időintervallumot összesen két itthoni barátságom bírta ki: Sipos Árpié és Szentgyörgyvölgyi Gáboré. Utóbbi vitt el egyik hazalátogatásomkor a Fekete Lyukba VHK-koncertre. Revelációként hatott az egész. Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, aztán, mintha belenyúlt volna egy kéz a mellkasomba és bekapcsolt volna. Ott keltem életre, és azóta minden koncert olyan, mintha újjászületnék. A VHK-koncertek szervesen beépültek az életembe. A hétköznapok során felgyülemlett stresszt, a negatív energiákat szépen ki tudtam adni magamból a koncerteken, és feltöltődtem pozitív energiával. Ezért is volt hatalmas csapás, amikor 2001 januárjában feloszlott a zenekar. A VHK pótolhatatlannak bizonyult. Minden ember hajlamos a rajongásra, a VHK-t pedig különösen könnyű volt isteníteni, de ezt a tagok pontosan tudták, és hogy elejét vegyék a földtől való elemelkedésnek, kirándulásokat és táborokat szerveztek, ahol a rajongók közelebbről is megismerhették őket. Nem akartak falakat.

Egyébként is sokat tudsz a zenekarról, de vajon a könyv megírása közben jutott-e a tudomásodra olyan információ, ami még neked is újat, meglepetést okozott?
Természetesen rengeteg új információval gazdagodtam a könyv írása során. Érdekes például, hogy szinte mindannyian megjárták a Lipótmezőt, majdnem mindenkinek papírja van arról, hogy nem normális. Mégis, szerintem a legérdekesebb a könyvben, hogy az interjúknak köszönhetően az olvasó közel kerülhet mindegyik taghoz, válaszaikon keresztül pontos képet kaphat személyiségükről – ugyanis mindenki önmagát adta.

Mennyi ideig tartott a könyv megírása?
Körülbelül háromnegyed évig. Lassan ment, mert pénzt nem nagyon lát az ember könyvírás közben, ezért párhuzamosan fizetős melókat is végezni kellett. Ez sokat kivett belőlem, de végül sikerült. Úgy érzem, kétszáz százalékon teljesítettem, hogy ez a könyv kerek egész legyen. Még Jello Biafrát és Henry Rollinsot is sikerült megszólaltatnom. Mindent megtettem, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Így visszatekintve két dolgot sajnálok csak: az egyik, hogy Ipacs László és Czakó Sándor csak a célegyenesben kapcsolódtak be a munkába, amikor már szorított a határidő, a másik pedig, hogy Kisfidó megkeresésére egyszerűen már nem maradt energiám, pedig őt még fontos lett volna megszólaltatni.

A VHK elég korán elhíresült a koncertjeiről. Melyik volt a leghajmeresztőbb sztori, ami a könyvbe került?
Most említhetnék olyan fellépéseket, ahol nyers húst szórtak a tömegbe, vagy több hordó szőlőt és több bála szalmát dobáltak szét a KEK-en, vagy amikor kigyulladt az Almássy téri szabadidőközpont, de valószínűleg mindenkinek az volt a legkiemelkedőbb estéje, ahol testen kívüli élményben részesülhetett. Amúgy, szerintem a legjobb koncertek azok voltak, amelyeket a Rituális Színház kísért. Ezek közül is kiemelkedett egy Orczy-kerti fellépés, ahol az élet körforgását játszották el – ezt Jankai Ági, a Rituális Színház egyik vezetőjének a segítségével fel is elevenítem a könyvben.

Az előző rendszerben a VHK a hatalom által nehezen értelmezhető zenekarok egyike volt. Tűrték és tiltották őket…
A komcsik alatt pengeélen táncoltak. Mindenhova utánuk nyúltak, a koncertszervezőket megfenyegették, a tagokat rendszeresen bevitték, házkutatás, megfigyelés, minden volt, ami akkor divatosnak számított… Egy jelentést a könyvbe is beraktunk. Volt, hogy évekig nem tudtak fellépni, vagy csak álnéven, mint például Svihák. Külföldre először akkor jutottak ki, amikor Beatrix holland királynő személyesen járt közben értük 1984-ben. A többség azonban kitartott és nem disszidált. Ami miatt nem bírták lecsukni őket, az volt, hogy a dalszövegek tökéletesen értelmezhetetlenek voltak a kultúrtisztek számára. A VHK sose foglalkozott aktuálpolitikával, a dolgokat sokkal mélyebben ragadta meg, olyan dimenziókat nyitogatott, amelyekről egy átlagos halandónak még csak tudomása se volt. És az értetlenség ugye félelmet szült.

A rendszerváltás támasztotta kihívásoknak hogyan felelt meg a zenekar, mennyire tudtak megfelelni a beköszöntő szabadságnak?
Nyilván hatalmas reményekkel indultak neki a rendszerváltásnak, a lemezek is érezhetően sűrűbben követték egymást, de senki se tudta, hogy mit hoz majd ez az új világ. Elsősorban persze felszabadultabbak lettek, hiszen már nem kellett félni az ÁVH-tól, sőt, többször játszottak a Sziget Nagyszínpadán főműsoridőben, végül azonban szembe kellett nézniük azzal a generációval, amelyik már a szabadságba született, mindent készen kapott, belefulladt az információáradatba, és emiatt mindenben csak sekélyesen merült el. Ez nem vált a VHK javára. A VHK nem háttérzene, azt a pórusaidon keresztül kell kiizzadnod.

Tegyünk tisztába egy dolgot: amikor Grandpierre Atilla kivált, zenekaron belüli ellentétekről, világnézeti különbségekről lehetett pletykákat hallani. De mi a valóság?
Világnézeti különbségekről nem tudok, a zenekar feloszlásához elsősorban személyes ellentétek, illetve ihlettelenség vezetett – ami szinte minden zenekarban előfordul. Egy komplett fejezet csak a feloszlásról szól a könyvben.

Ha jól tudom, tiszteletbeli VHK-tag is vagy, méghozzá annyira, hogy még doboltál is nekik koncerten. Hogyan történt az eset?
A könyv készülte során kibontakozott köztünk egy baráti viszony, hiszen rengetegszer találkoztunk, szinte napi kapcsolatba álltunk. Ez természetesen alakult így, de úgy gondolom, hogy ha ez a barátság, illetve kölcsönös bizalom nem született volna meg, akkor zátonyra futott volna a könyv. Olyan volt az egész, mintha külsősként bekerültem volna egy összeszokott törzs mindennapjaiba. Az, hogy két számban dobolhattam Balatoni Boli helyett – aki Ausztráliában tartózkodott éppen – a januári koncerten a Dürerben, igazi megtiszteltetés volt, valóságos mennybemenetel. A zenekar ötlete volt amúgy, a próbateremből hívott fel Fritz, hogy vállalnám-e. Van ember, aki erre nemet mondott volna?

Rólad egyébként mit kell tudni, mivel foglalkozol, amikor nem VHK-könyvet írsz?
Angol, francia és kulturális antropológia szakokon végeztem a szegedi és pesti bölcsészkaron. Először tolmácskodtam és fordítottam, aztán belekóstoltam rengeteg mindenbe: voltam fordító-lektor-szerkesztő a Tericum könyvkiadónál, biciklisfutár a Hajtás-pajtásnál, üzletvezető a West-Balkánban, öt-hat éve pedig koplaló zenei újságíróvá „avanzsáltam” először a legendás Alarm magazinnál, aztán a Wan2-nál, a megboldogult Unit magazinnál, legújabban pedig a New Noise-nál, de dolgoztam itt-ott színpadmesterként is, írtam a www.magyarfilm.hu-nak is, most éppen a www.hangzorro.hu-hoz szegődtem el. A fordítás pedig megmaradt, mint folyamatos mellékes, jelenleg a Sarutlan Karmelita apácarend Reguláját fordítom franciáról magyarra… Érdekes olvasmány a VHK-könyv után…

Jövőbeni terveid? Fogsz még könyvet írni?
Először nem terveztem második könyvet, annyira kiírtam magamból mindent, hogy el se tudtam képzelni, hogy még egyszer belevágjak egy ekkora volumenű dologba. Aztán több zenekar is megkeresett, hogy írjam meg az ő történetüket is, de nem tudok olyasmiről írni, amit nem érzek igazán. Koncertbeszámolót se tudok úgy megírni, ha semmit se mozgat meg bennem. A VHK a véremben van, azon nőttem fel, hiteltelen lenne, ha most írnék egy olyan zenekarról, amelyiknek még koncertjén se jártam soha. Végül viszont rám talált egy téma, amit kívülről-belülről ismerek, félig-meddig zenei témájú, de nem egy konkrét zenekarról szól. Már dolgozok rajta, 2012 tavaszára elkészül, és szintén a Silenos könyvkiadónál fog kijönni.

És mi szerinted a VHK jövője? Mit vizionálsz róluk, mondjuk, 10 év távlatában?
Nagyon remélem, hogy színpadon lesznek még – magam és embertársaim érdekében. Mindannyian nagyon lelkesek és elképesztően bírják a strapát. A lehetőségek tárháza végtelen amúgy. Szeptemberben a Kerekes Banddel lépnek fel, és a Pótolhatatlan Halhatatlanság című számot együtt játsszák majd el. Itt tudjuk majd először dedikálni a könyvet teljes létszámban egyébként. Mestyán Ádám az IHM ex-gitárosával, Bokros Csabival egy Dereng nevű mellékprojektet futtat, ebben is sok fantáziát látok. Ami pedig még fixa ideám, hogy mekkorát ütne, ha Fritz közösködne egy szám erejéig a Beat Disszel. Ngyot szólna. Már győzködöm őket.

Te fogsz még dobolni VHK-koncerteken?
A VHK üstdobosa Boli. Ha netán felhívnak mellé egy-egy számra, természetesen szívesen ütök mellette, hatalmas megtiszteltetés lenne ismét. De én elsősorban rajongó, színpadmester és újságíró vagyok, nem pedig zenész.

A könyv megvásárolható a bookline webáruházban.

Még több cikk:

1. Ötven ember egy kérdés
2. A láthatatlan ember hétköznapjai
3. Superman is csak egy ember

Számtalan témában készíti szuperszellemes képregényeit, abból dolgozik, ami megihleti, legyen az Angry Birds játék, a Valentin nap vagy a macskák. Nekem ez utóbbiak a kedvenceim, mert Matthew legalább annyira a lelkükbe lát, legalább annyira érti a működésüket, mint a szintén a cicákról (egészen pontosan egyről) rajzfilmeket alkotó Simon Tofield (Simon’s Cat), vagy akár a nagy klasszikus, Jim Davis (Garfield).

A mellékelt rajzok egy olyan sorozatból valók, ami arról szól, hogyan próbálja macskánk felhívni magára a figyelmet, ha azt szeretné, hogy a gazdi ne netezzen, hanem foglalkozzon inkább ővele.

A link alatt pedig rengeteg további macskás és nemmacskás rajz és képregény várja az érdeklődőt. Ha tetszett, lájkold a Facebookon is, mi már megtettük.

+ The Oatmeal

Még több cikk:

1. Újgenerációs cicák
2. Antiszoci szuperhősök: Misfits
3. Macskás pénztárca

A 2001-ben alakult TVOTR-nak Smith 2004 óta volt a tagja, így a zenekar mesterhármasának létrehozásából alaposan kivette a részét. Játéka ott hallható a Return to Cookie Mountain, a Dear Science és az idén megjelent Nine Types of Light dalaiban.
Béke poraira!

Még több cikk:

1. Király vagy, Pali!
2. Jape – Floating
3. Gömb a gömb körül

Többet innen: http://www.gunbrella.co.uk

Még több cikk:

1. Felhők mindenhol
2. Futáááás!
3. Felhősüti

Az egyhetes eseményt beharangozó reklámfilm nem lacafacázik sokat a kínálat ismertetésével, hanem a sörfogyasztás lényegét próbálja megragadni – és a végeredmény bármelyik sörcég előnyére válna.

+ Vancouver Craft Beer Week

Még több cikk:

1. A legegyszerűbb reklámok
2. Édességtől függ
3. Kígyó és busz

Mindennek okaként az elszemélytelenítő elgépiesedést jelöli meg, ami ugyan nem új gondolat, de Ishida kifejezetten érzékletes és hatásos képi világot talált ki mondanivalója alátámasztására. És hát, valahol még igaza is van sajnos..

+ Tetsuya Ishida

Még több cikk:

1. 2011. 03. 11., 14:46 Japán
2. A felszíntől délre

Az alkotók idén tavasszal egy rendkívül vicces ötlettel álltak elő: a legfrissebb kiadás mellé Angry Birds The Movie Trailer címen egy soha el nem készülő Angry Birds mozifilm élőszereplős, bő kétperces filmbemutatóját készítették hús-vér malacokkal, plüssmadárkákkal, és igazi, tehetségtelen, b-filmes színészarcokkal. A leggagyibb, hatásvadászatban felülmúlhatatlan horror-agymenéseket parodizáló trailer simán befért volna a Grindhouse projekt szintén (részben) fiktív mozifilm reklámjai közé.

Még több cikk:

1. Angry Birds
2. Angry Birds vol. 2.
3. Madáretetők