Muzikcenter: Érzésből

Rovat:muzikcenter | Szerző:bobdetroit | Címkék:hiphop, reggae, szintipop

Muzikcenter: Érzésből

Az ember nemcsak egy konkrét szempont alapján szokott lemezeket hallgatni (persze ilyen is előfordul), hanem csak úgy, épp azt, amit leemel a polcról. Most is ezt történt. Így került a levesbe melankolikus-pszichedelikus szintipop, elektronizált etno, olasz reggae meg egy súlyosabb hiphopalbum, ami az angol-amerikai barátság jegyében készült.

Lusine: A Certain Distance

Ghostly International
A Texas-i születésű, de Seattle-ben élő és alkotó Jeff McIlwain éppen tíz évvel ezelőtt kezdte zenei pályafutását – legalábbis kézzelfogható hanghordozója ekkor jelent meg első ízben. Egy igazi stúdió-sztahanovistával állunk szemben, ugyanis ha a remix- és koncertalbumokat, kislemezeket és ep-ket, illetve a válogatásokat és mixeket nem számoljuk (sőt egy filmzenéje is akad az úrembernek), akkor is a jelenlegi már a hetedik nagylemeze. Tíz év alatt pedig mindez nem kis teljesítmény. Álomszerű, felhők közt lebegős muzsikája éppúgy kikacsint a nyolcvanas évek szintipopjára, mint az ambientre és a kísérletezőbb experimentális elektronikára. A jórészt instrumentális számok közé McIlwain három, simogató női énekhangra épülő dalt is beszerkesztett, amik épp a megfelelő pillanatban csókolnak homlokon és egyben térítenek észhez, mielőtt feloldódnánk, már a felhők fölött úszva, a kozmikus térben.

OMFO: Omnipresence

Essay Recordings
Az OMFO név annyit tesz, mint Our Man From Odessa. És láss csodát, German Popov muzsikus valóban ott született, méghozzá 1966-ban. Ez pedig azért fontos adalék, merthogy az alapvetően elektronikus zenéjére, a manapság szinte kötelező balkáni és arabos mellett, az oroszos íz a legjellemzőbb. Jó kapcsolatot ápol a német-osztrák elektronikus zenei színtérrel (akikkel eddig munka- és/vagy baráti kapcsolatba került: Shantel és az ő Bucovina Clubja, Dorfmeister, Senor Coconut), sőt még Sasha Baron Cohennel is: a Boratban két OMFO szám is felcsendül.

Az Omnipresence az OMFO harmadik albuma, és ami elsőre elmondható róla, hogy Popov nem veszi túl komolyan magát. A lemez egy presszószintis számmal nyit, amitől azonnal Odessza kikötőjébe érkezünk, félvilági alakok, agyontetovált matrózok és neccharisnyás lotyók közé. Ez az idézőjeles hangulat végig megmarad, még a sötétebb dubok és a matatós elektro-jazz darabok sem maradnak tőle érintetlenül. Szórakoztató zenei koktél, még akkor is, ha kicsit talán sok a tizenkilenc szám. A kevesebb több és kevésbé egysíkú lett volna.

Smoke: Routes

Echo Beach
A milánói zenekar olasz és észak-afrikai tagokból áll, idei nagylemezük már a második a sorban. Belassult dancehall reggae, ráérősen pulzáló alapokkal, nagyon kevés elektronikával és sok-sok élő hangszerrel. A hatvanas-hetvenes évek hangzásvilága és Horace Andy ihlető szelleme kísért az olaszok lemezén. Akik számára a reggae egy monoton, unalmas és egysíkú műfaj, még ők is megpróbálkozhatnak a Smoke albumával, mert bár valóban ugyanaz a lüktetés dolgozik a műfajhoz illő módon politikus hangvételű, társadalmi felelősségvállalásban élen járó Routes mind a tizenöt dalában (plusz van még egy intro és egy közjáték is a lemezen), mégis jól eső érzés alámerülni benne és csak lebegni, lebegni meg lebegni…

Anti-Pop Consortium: Flourescent Black

Big Dada Recordings
A hiphop berkeiben a négytagú zenekar hatalmas kultusznak örvend. Egész pontosan a hiphop undergroundjában, mert az Anti-Pop Consortium valószínűleg rémületet és rettegést váltana ki mondjuk Jay-Z vagy Flo Rida rajongóiból. A legismertebb tag a szólóban is kimondottan aktív és sikeres Beans, de a többiek se másodvonalas figurák. M. Sayyid és High Priest a szintén figyelemreméltó Airborn Audio okán is ismerősek lehetnek, míg Earl Blaize jó nevű producer.

Az Anti-Pop Consortium New Yorkban alakult 1997-ben. A négy hiphop-elkötelezett egy poetry slam-en (speciális irodalmi est, ahol rapköltők szabadverselnek) vett részt és annyira bejöttek egymásnak, hogy össze is fogtak gyorsan. Három nagylemezt követően, 2002-ben viszont felbomlottak. Ám csak hiányzott a közösségi erő, mert aztán 2007-ben ismét összeálltak, majd idén októberben kiadták legújabb munkájukat. A legjobb az, hogy semmit nem kopott a négyes radikalizmusa. A Flourescent Black dühös, nyers és amolyan rendesen odabaszós hiphop album lett. Még akkor is, ha lágyabb-dallamosabb, vagy akár medencepartos szám is került a lemezre. Vendégként pedig Roots Manuva is felbukkan rajta, ami számomra külön öröm. Egyszóval: a visszatérés dicsőre kerekedett. Érdemes bepróbálni, és példát venni róluk, elvégre nemcsak távozni illik felszegett fejjel és büszkén, de utána visszatérni is.

Oszd meg ismerőseiddel: