A karácsony közeledtével erősen felélénkült a hazai lemezpiac is, úgyhogy adja, hogy ezúttal szimpatikus magyar lemezek kerüljenek a lejátszónkba: egy jazztrombitásé, egy gitáros lányé, egy lemezjátszós fiúé és egy elegáns indie úriemberé.
Barabás Lőrinc Eklektric: Trick
(Szerzői kiadás)
Barabás Lőrincben az első albuma (Ladal) idején még a magyar Erik Truffazt látták sokan – nem minden ok nélkül. A besüppedt-belassult-beszívott, future jazzes bemutatkozó nagylemez a francia trombitás erős hatását mutatta, és persze Miles Davisét is, de az övé meg minden trombitáson érezhető. Most viszont minden ebből következő papírforma borulni látszik. Az utóbbi évben London és Budapest között ingázó Barabás Lőrinc alaposan átszabta zenekarát – zeneileg és az emberállományt tekintve is.
Nézzük az utóbbit. Dermot és Sena balra el, bár az énekesnő egy dalban azért még közreműködött, míg jobbról érkezett Q-Cee a lemezjátszó mögé, és a vendégek közé egy hamisítatlan soulhang Kasai személyében. Zeneileg felgyorsultak, táncos-funkos irányba kanyarodtak el a dolgok. A Trick már nemcsak hallgatós lemez lett, mint a Ladal, hanem meg is mozgat. Kevesebb a szóló, kevesebb a jazz, több a dallam és a popfordulat. Azért betojni nem kell, a lemez nem csak új rajongókat szerez majd, de a régieket is megerősíti.
Eszter: Ha egy nő szeret…
(Szerzői kiadás)
A még kissé egyenetlen, ugyanakkor meggyőző és szívhez szóló intimitása és játékos pimaszsága, no meg a nyilvánvaló dalszerzői tehetség magabiztos megvillantása okán nagyon is szerethető bemutatkozás, az Eszterlánc, és az egésze más hangulatú, zenekari formában elkövetett Eszter és a Gumizsuzsi albumok után itt az ex-pécsi (ma már budapesti) gitáros-dalszerző-énekesnő második nagylemeze, a Ha egy nő szeret. Takáts Eszter hallhatóan remekül érzi magát. Pozitívabbak a dalai, a melankóliát valaki másra bízta – bár azért még itt-ott visszakéri pár perc erejéig –, szerzett helyette még több humort, elsősorban zeneit, míg megölelnivaló egyszerűségét megtartotta.
Takáts Eszter nem egy angyal, pláne nem egy üngyibüngyi lányka, van neki is sötét oldala, hibái és gyarlóságai, amit nem is szégyell előlünk, ettől lesz a nekünk eldalolt világa annyira nyílt és őszinte, vagyis maximálisan hiteles, hogy azt is elhiszem neki, hogy szeret, azt pedig, hogy nő, na azt kétszeresen is, és mindezt, egy mély meghajlás kíséretében tisztelem is benne.
DJ Bootsie: Holidays In The Shade
(BBE/Neon Music)
Sokan még az Árral Szembenből ismerik, még többen Yonderboi mellől, nem beszélve Zságer Balázs pszichedelikus popcirkuszáról, ahol szintén Bootsie (született Solymosi Vilmos) feszít a lemezjátszók mögött. De van ám neki saját terméke is, a Bootsie Quartet nevű zenekara, akikkel immár a második albumot készítette el. Az első nagylemez, az öt évvel ezelőtti, szupersúlyos Silent Partner számomra csont nélkül bizonyította, hogy bár Bootsie remek előadók mellett játszik/játszott, mégis akkor a legjobb, ha a saját dolgait csinálja. (Ráadásul nekem sokkal jobban bejön, mint a Žagar, vagy mint Yonderboi, az ÁSZ-ról nem is beszélve.)
Bootsie egyfelől azért kimagaslóan jó és fontos alkotó, mert a lemezjátszó hangszerré avatódik a kezei alatt, a hagyományosokkal egyenrangúvá válik, másfelől pedig mert hiába „csak” egy bakelitzsonglőr, mégis olyan szerzemények kerülnek ki a boszorkánykonyhájából, amikre közhelyesen azt mondhatjuk, nemcsak figyelemreméltók, de világszínvonalúak is. Karakteresen experimentális folyamatzenéjének alapját a hiphop adja, mindehhez társul még némi jazz, kortárs és népzene meg elektronika. Az év gyomorszorító lemeze díj legfőbb esélyese, hatása jó hosszan tart és egészen mélyre hatol az emberi tudatba, szívbe és lélekbe.
Poniklo: Poniklo
(Twelvetones Records)
Poniklo Imre az előző, igen erősre sikeredett Amber Smith album idején hazatért, és itthon is maradt. A túlpörgés azonban kifárasztotta a zenekart, így az meghatározatlan időre szabadságra ment, Imre pedig egyedül vágott neki (na jó, alkalmi társak kíséretében) a következő, ezúttal szóló jellegű lemeznek. Az első kérdés persze az: miben más ez az album, mint az Amber Smith. A hallgatók nem fogják összekeverni a kettőt, mert elég sokban különbözik egyik a másiktól. A szólóalbum karcosabb, dinamikusabb, zajosabb, mint az Amber Smith, alteros, indie-s gitárzene, ami azonban nélkülözi az anyazenekar értelmiségi, bölcsészegyetemistás modorát, illetve a legutóbbi lemezén tapasztalt nagyfokú szintizést és David Bowie-s hatásokat.
Ráadásul Imre ezúttal magyarul énekel (nem először persze, hisz az Amber Smith-nek is volt un. „magyar korszaka”), és nemcsak szimpatikusan fogalmaz (egy-két botladozóbb sort-sorpárt leszámítva), de jól is áll neki a hazai. De miért is írt volna angolul, ha ez a lemez ide szól, rólunk, nekünk? A tizenegy dalos helyzet- vagy állapotjelentés legalább fele ütőképes, rádióba való sláger, s ha a Heaven Street Sevennek meg a 30Y-nak sikerült stabil bázist építenie a magáé köré, akkor Poniklo Imrének is fog.
